Patrice Leconte: Még a Bronzbarnák (Les Bronzés) forgatása előtt történt, hogy Jérôme Tonnerre felhívott azzal, hogy van nála egy jó kis anyag, amit Olivier Dazat írt a Fidélité Productions-nak. Már csak egy rendezőre volt szükségük, és Jérôme egyből rám gondolt. Jó okkal, mert valóban megtetszett a terv. Bár voltak fenntartásaim a cselekményt illetően, találkoztam a producerekkel. Gyümölcsöző megbeszélésünk után kettesben vettük munkába az anyagot, hogy a szánk íze szerint alakítsuk.
Pontosan mi tetszett meg Olivier Dazat ötletében?
Patrice Leconte: A témái. Ez egy olyan pasas története, akinek állítólag nincsenek barátai; ő ezt hevesen vitatja, és hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét, belemegy egy abszurd és elvont hazárdjátékba: prezentálni egy barátot a többieknek! Megfogott ez a lehetetlen vállalkozás, amelynek a kapcsán beszélhetek a barátságról és a barátság hiányáról. Számomra ez olyan, mint egy szerelmi történet. Csak a neveket kell megváltoztatni hozzá! De minden bizonnyal azért vonzott már elsőre ez a filmterv, mert mélyen megérintett a témája. Persze nem önéletrajzi értelemben, de ha nekem mondják azt, hogy mutassak rá a legjobb barátomra, tényleg zavarba jönnék. Jóllehet François-val ellentétben, akit Daniel Auteuil játszik, én így is jól elvagyok.
Hogyan dolgozták ki a forgatókönyvet Jérôme Tonnerre-rel?
PL: Az Intim vallomások (Confidences trop intimes) után másodszor dolgoztunk együtt, ugyanazzal az egyszerű módszerrel: egész délutánra összeülünk és rengeteget beszélgetünk. Jérôme jegyzetel és kikérdez, hogy hová szeretnék eljutni. Igazi kaméleon. Azon kapom magam, hogy azt a filmet rendezem, amit ő írt… ugyanazt, amit együtt átbeszéltünk és amit én nagyon közel érzek magamhoz, hiszen nekem írta, ám közben önmagát is beletette. Ez a film több műfajt ötvöz, valahol a vígjáték és a dráma között.
Már írás közben is felmerült ez a gondolat?
PL: Nem. Amikor elkezdtük írni, akkor még vígjátéknak képzeltük el. De én nem voltam megelégedve a barátság számomra olyannyira lenyűgöző témájának efféle könnyed kezelésével. Ezért szerettem volna a feje tetejére állítani. Mint egy repülőgépet a légibemutatón, ami normálisan száll fel, de egy dugóhúzó után egyszercsak már fejjel lefelé repül.
Azért rendezte meg a Van barátodat, mert a Bronzbarnák után kedve támadt belevágni ebbe a kalandba?
PL: Amikor filmet csinálok, rendszerint már tudom, hogy mi lesz a következő… anélkül, hogy egy előre megrajzolt pályakép lenne a fejemben. Mindenesetre tudtam, hogy a Bronzbarnák után a Van barátodat fogom megrendezni. És jól alakult, hiszen nem szeretnék már kizárólag komoly filmeket csinálni. Épp elég komoly az élet magában is… Ezért örültem, hogy belevethetem magam egy moziba, ami az emberi kapcsolatokról szól, egyszerű emberek szerepelnek benne és van valami vidékies íze, jóllehet Párizsban játszódik. Nem mondom, hogy ez a legjobb a filmjeim között, de sok régi kedves motívumom benne van.
Hogyan választotta ki a két főszereplőt?
PL: Egyből Daniel Auteuilre gondoltam. Ő annyira nyitott, szeretetreméltó és jóindulatú, hogy jó ötletnek tűnt vele játszatni azt a pasast, akinek nincsenek barátai. Ha olyan színészt válaszottunk volna, aki „túlspirázza” a szerepet, tehát a néző már első látásra észszerűnek fogadja el az alaphelyzetet, akkor nem működött volna ennyire jól a történet. Annál több gondunk volt megtalálni a megfelelő embert Bruno szerepére. Számos név merült fel bennem, de Dany Boon képe már régóta megragadt bennem. Igen különböző szerepekben láttam, és kezdettől fogva szeretnék dolgozni vele, csakhogy a producerek eleinte azt sem tudták, kiről van szó. Így hát keserű szívvel ejtettem az ötletet. De aztán fordult a kocka: miközben minket számos kudarc ért, Danyt egyre ismertebbé tette a Fegyverszünet karácsonyra (Joyeux Noël) sikere. Ezen felbuzdulva újraindítottam az ostromot, méghozzá Daniel hathatós támogatásával, aki nagyszerűnek találta Danyt a Topmodell a barátnőmben (La doublure). Mindketten úgy gondoltuk, hogy ő a mi emberünk. És meg is szereztük. De ismétlem, én kezdettől fogva őt akartam.
Miért éppen őt?
PL: Dany Boon a szó szoros értelmében csodálatos. Nyitott, szinte átlátszó. És nekem pontosan erre az egyszerűségre, egy ilyen két lábban a földön álló figurára volt szükségem. Elsőre látod rajta ezt az egyszerű – de nem naiv – rácsodálkozást a világra, ezt a sajátos kapcsolatot a környezetében mozgó emberekkel… ilyennek képzeltem én el a karakterét. Hozzá kell tegyem, hogy úgy lépett bele Bruno szerepébe, mint aki egy finom, meleg fürdőbe merül.
Daniel Auteuil és Dany Boon azonnal egymásra hangolódtak?
PL: Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy élvezik a közös munkát, hiszen mindjárt csodálatattal, barátsággal, tisztelettel viseltettek egymás iránt. Megvan bennük az a nagylelkűség, ami mindent megváltoztat. Egyszer sem tapasztaltam, hogy rivalizálni próbálnak. Együtt dolgoztak.
Ha végigtekintünk a pályáján, feltűnik, hogy különös előszeretettel rendez “haver filmeket”…
PL: Ez már nekem is feltűnt. Szinte mindegyik filmemben olyan párosok vannak, amelyek egyik tagjával már korábban is forgattam, míg a másik teljesen új ember… mintha a már ismertbe kapaszkodva néznék szembe az ismeretlennel. Ez volt a helyzet A férfi a vonatról (L’homme du train) esetében, ahol Rochefort volt az ismerős és Johnny Hallyday az ismeretlen; A sziget foglyában (La veuve de Saint-Pierre) Daniel Auteuil volt a régi és Juliette Binoche az új; az Intim vallomásokban Sandrine Bonnaire-rel már dolgoztam, Fabrice Luchinivel még nem. Kevés filmem van, ami eltér ettől a szabálytól, és azok nem is a legjobbjaim.
Miért éppen Julie Gayet játssza Daniel Auteuil üzlettársát?
PL: Néhány éve készítettem egy promóciós filmet a France Internek, amelyben egy fiatal nő biciklizett. Színésznőt keresve Julie nevével álltam elő egy megbeszélésen. Mindenki egyetértett. Az volt az első találkozásom vele, amikor elmagyaráztam neki, hogy fekete-fehérben fogom felvenni, ahogy piros ruhában kerékpározik. Megbízott bennem és jól kijöttünk egymással. Elraktároztam magamban az arcát, várva a megfelelő pillanatra. Ami most jött el. Ami Catherine-t illeti, ő a legeszesebb a társaságban, aki egy lépéssel mindig a többiek előtt jár. Azonnal rá gondoltam, mint aki tökéletes a szerepre, mert benne megvan az a fajta intelligencia, ami sohasem okoskodás és nem is tanulható. Felkértem, és ő igent mondott.
A Lány a hídon és A sziget foglya után a harmadik filmben dolgozik együtt Daniel Auteuillel.
Lehet, hogy már szavak nélkül is értik egymást?
PL: Daniel több hitet tud kifejezni egy tekintettel vagy egy mosollyal, mint ezer szóval. Ő nem az a színész, akit pszichológiával kell etetni. Ami nekem csak jó, mert én sem vagyok az a rendező, aki kézen fogja a színészt és elmagyarázza neki, honnan jön és hová tart a figura. Én inkább csinálni és érezni szoktam a dolgokat. Ha van egy jól megírt forgatókönyv, abba a színészek természetes módon tudnak beilleszkedni. És Daniel ilyen. A forgatás előtt csak a jelmezpróbán találkozunk, és annyi is elég, ha kétszer-háromszor felhívjuk egymást. Van az a jelenet, ahol Drouot és Julie rosszalkodik. Mindig kicsit stresszes olyan rendezővel dolgozni, akit a színész nem ismer… amikor te nem ismered a színészt, de ő ismeri a rendezőt. Daniellel dolgozni olyan, mintha csak tegnap este váltunk volna el. Így azokról az emberekről beszélünk, akiket szeretünk, de időnként szem elől veszítjük őket.
Miután vele ilyen szoros a kapcsolata, inkább az újaknak – jelesül Dany Boonnak and Julie-nek – szentelte a figyelmét, hogy őket is bevonja a csapatba?
PL: Minden az egyensúlyozáson múlik. Egyszer nagy bakot lőttem. A lány a hídon forgatásán először dolgoztam együtt Daniellel, és Vanessa Paradis volt az, akit már egyszer rendeztem (Két apának mennyi a fele?). Az első napon Danielnek mint új embernek szenteltem minden figyelmemet, mellőzve Vanessát. És tudom, mennyire rosszul esett neki, mert még aznap este közölte velem: azért, mert nekünk már volt egy közös filmünk, még nem kéne őt levegőnek néznem. Elmondta, hogy ugyanúgy szüksége van rám, mint először. Rájöttem, hogy hibát követtem el. Jó lecke volt. Azóta minden forgatás első napján úgy járok el, hogy jobban ügyelek ugyan az újakra, de soha nem hagyom magukra a “veteránokat” sem. Mindkét esetben azonos alapelvet követek a színészvezetésben: bizalmat szavazok nekik. Az a színész, aki nem érzi, hogy a rendező bízik benne, úgy játszik, akár egy szárnyaszegett madár. Nem tud felrepülni! Csak kipottyan a fészekből a földre.
A Tandemben egy rádiós vetélkedőt (“Le jeu des 1000 francs”) idézett meg, most pedig a “Legyen Ön is milliomos” vetélkedőt a televízióból (amelyben Jean-Pierre Foucault saját magát játssza). Miért döntött így?
PL: Nagyon egyszerű. Amikor összeraktuk a forgatókönyvet Jérôme Tonnerre-rel, tudtuk, hogy Bruno szerepel egy vetélkedőn. Aztán egyszercsak beugrott, hogy a ”Legyen Ön is milliomos” egyik mentőöve, hogy a játékos felhívhatja egy barátját! Innentől már csak azon kellett izgulnunk, hogy a játék producerei igent mondjanak. Nehezen tudtam elképzelni, hogy kitaláljak egy nem létező vetélkedőt. Igazinak kellett lennie, hogy az emberek azonnal értsék. És az is fontos volt, hogy Jean-Pierre Foucault játssza saját magát. Előtte összeismerkedtem vele. Megvolt bennünk a kölcsönös jószándék, és csak annyit kértem tőle, hogy kövesse a szövegkönyvet, legyen önmaga, és ne színészkedjen.
Hogyan képzelte el a Van barátod képi világát?
PL: Mivel minden filmem más és más, megpróbálok mindegyikhez készíteni egy kis rendezői tervet. De szégyenkezve kell bevallanom, hogy amikor hozzákezdtem a Van barátodhoz, nem tettem fel magamnak ilyen kérdéseket. Mert annyira bíztam a forgatókönyvben és a figurákban. Így napról napra rendeztem ezt a filmet, mindenféle vizuális koncepció nélkül, bár egy valamit sohasem tévesztettem szem elől: a színészeket, a karaktereket. Úgy a díszletet, mint a rendezést illetően a legteljesebb realizmusra törekedtem, hogy amikor kényelmetlen, furcsa vagy sötéten humoros dolgok történnek, azok váratlanul érjék a nézőt. Nem akartam, hogy a rendezés ez ellen hasson, mert azzal túlzásba vittem volna a forgatókönyv kívánalmait. Nyilván azt remélem, hogy ez egy jobban megrendezett film egy vacak tévéjátéknál.
Hogyan választott kísérőzenét?
PL: Erre egy L’attirail nevű csapatot kértem fel, amelyet Xavier Demerlac vezet. Pár éve találkoztam már vele, amikor A lány a hídonhoz kerestem zenét. Véletlenül a kezembe került az első albumuk, ami nagyon tetszett. Megismerkedtem velük és elmentem a koncertjeikre. Egyszer mondtam is neki, hogy ha majd úgy adódik, tőle fogok rendelni filmzenét. Úgy éreztem, hogy a Van barátodhoz ő lenne a tökéletes választás, mert soha nem menne el az érzelemkeltés könnyű irányába, és van a zenéjében, amiben néha rezesek szólnak, valami nagyon örömteli. De akármilyen túláradó, mindig érződik benne egy szomorú felhang. Vonzott ez a nem mindennapi keverék. És végül rettenetesen boldoggá tett az a bizonyos egyéni íze a zenének, ami nem a filmből következik, de tökéletesen beleillik.
Sokszor mondják, hogy egy film újjászületik a vágáskor. Igaz ez a Van barátodra is?
PL: Igaz, valóban átalakult a vágás során, méghozzá nem várt módon. Minden filmemben voltak olyan képek, amelyek evokatív erejükkel arra késztettek, hogy változtassak a szerkezeten. Itt viszont merőben szokatlan dolog történt. A forgatókönyv első változata szerint még 2 óra 5 percre lőttük be a film hosszát. Akkor azt mondtuk Jérôme Tonnerre-rel a producereknek, hogy meg akarjuk csinálni a filmezés előtti vágásokat. Ám ők azt kérték (ami nagy luxus, mert rengeteg pénzbe kerül), hogy forgassuk le a teljes verziót, aztán majd meglátjuk, melyik a legjobb. Én belementem, és mit kaptunk az első teljes vágás után? 2 óra 5 percet. Ekkor megvitattuk Joelle Hache vágóval, hogyan és miért fogunk vágni. Olyan volt, mintha legóznánk, nagyon élveztem.
Azt híresztelik, hogy hamarosan felhagy a rendezéssel. Ez a film sem változtatta meg az elhatározását?
PL: Nem azért jutottam erre az elhatározásra, mert ez vagy az a film csalódást okozott. És arról sincsen szó, hogy a Van barátod annyira lázba hozott, hogy meggondoltam magam. Nem ment el a kedvem a filmcsinálástól. Ugyanúgy szeretek rendezni, mint azelőtt. Csupán nem akarom megvárni, hogy elveszítsem a frissességem. Bizonyos értelemben úgy vagyok vele, mint Anna Galiena A fodrásznő férjében (Le mari de la coiffeuse), aki rájött, hogy az a csodás szerelem, ami a Jean Rochefort játszotta figurához fűzi, nem tarthat örökké, és inkább belevetette magát a csatornába, mintsem megvárja, hogy lezuhanjon a felhők közül. A Van barátod után már csak három nagyjátékfilmet akarok megrendezni, és pontosan tudom, hogy melyek lesznek azok. És többnek már nincs helye! Azzal, hogy nyilvánosan bejelentem, nem hírverést akarok csapni, hanem rászorítani magam, hogy álljam a szavam, és tényleg megtegyem.
Ám abban már nem fogom utánozni Anna Galienát, hogy én is a csatornába vetem magam…
